Az észak-alföldi régióban „alul iskolázott, alul szocializált, többgyermekes anyák” a családon belüli erőszak elszenvedői. Ezért lenne sürgető, hogy a régió kisebb-nagyobb településein élő nők és gyermekek megfelelő szakképzésben részesüljenek, valamint, „hogy végre a bántalmazókkal is foglalkozzon valaki.” – erről győződtünk meg személyesen, nyíregyháza egyik Anyaóvójában. Ötgyermekes, bántalmazás elől menekülő anyuka kért éppen menedéket a nyíregyházi átmeneti otthonba, amikor az intézményben jártunk. Az iskoláskorú gyermekeknél csupán annyi holmi volt, amennyivel reggel iskolába mentek, az édesanyánál összesen 10 000 Ft, amiből a még csecsemőkorú legkisebb gyermek tápszeres etetését tudja fedezni az elkövetkező napokban. Nagyné Gombos Tünde, a „nappalos” gondozó, az anyaotthon raktárkészletében lévő, lakossági adományokból kapott ruhát, kekszet, zacskós levest, fazekat és ágyneműt adott nekik. A Magyarországi Evangélikus Egyház fenntartásában lévő Családok Átmeneti Otthona, közismertebb nevén az Anyaóvó, az Oltalom Szeretetszolgálat egyik rész-intézménye, ahol bántalmazás elől menekülő, vagy egyéb okból kifolyólag hajléktalanná vált édesanyák és gyermekeik egy-másfél évet tölthetnek. Nincs "hivatali idő" Az anyukákat a családsegítő központ vagy a gyermekjóléti szolgálat képviselője közvetítheti az anyaotthonok felé (amelyek létesítése minden 30 000 fő feletti településen kötelező, Nyíregyházán egyébként összesen három otthon működik), de az is előfordulhat – bántalmazott családok esetében meglehetősen gyakran –, hogy az érintettek személyesen kérnek elhelyezést. Ez „tapasztalataink szerint nem feltétlenül hivatali időben, nyolctól négyig fordul elő, hanem gyakran akár az éjszaka közepén vagy ünnepek alatt.” – mondja Daskóné Sós Anita, részlegvezető. Ha az adott pillanatban az Anyaóvó 36 férőhelyéből éppen annyi szabad, hogy az édesanyát a gyermekével együtt el tudják helyezni, valamint az érkező megfelel a bekerülés feltételeinek (tehát észak-alföldi régió lakosa, magyar állampolgár vagy van letelepedési engedélye), akkor azonnal szállást kaphat. Ebben az esetben – ahogyan ez ott jártunkkor is történt – „krízis intervenciót” végez az intézmény, tehát ellátja az „akkut krízishelyzetben” lévő anyát és gyermekeit, ami a fizikai szükségletek kielégítésétől kezdve a hivatalos ügyintézésig mindent magában foglal. Hiszen „egy bántalmazott vagy bántalmazás elől menekülő anyuka nem iratokkal, pénzzel és szépen összekészített csomagokkal fog érkezni, hanem annak örül, hogy a gyermekét sikerül magával vinnie.” Pénz, minta és képzés nélkül A részlegvezető szerint – bár ez a tapasztalatokon alapuló statisztika országos viszonylatban nem feltétlenül helytálló – az észak-alföldi régióban, amelyet az intézmény lefed, többnyire „alul iskolázott, alul szocializált, mély szegénységben élő, sokgyermekes nőket érint a bántalmazás kérdése. Jellemző az is, hogy az érintettek állami gondozásban nőttek fel, így nem rendelkeztek soha családi háttérrel vagy nem láttak olyan pozitív mintákat, amiből építkezni tudnának, hogy úgy ellássák a gyermekeket, ahogyan szeretnék”. Többnyire 8 általánost végzett anyukák laknak itt, de előfordult olyan is, hogy az anyukának összesen két osztálya volt. „Innen eljutni odáig, hogy valaki szakmát kapjon a kezébe, rendkívül hosszú és időigényes folyamat. Elvétve fordul csak elő, hogy szakmával vagy érettségivel rendelkező anyák kérnek nálunk elhelyezést.” – mondja a részlegvezető. Senki nem lehet senki „Elsősorban a bántalmazott anyáknál tapasztaljuk azt, hogy a sokszor évekig tartó lelki és fizikai terror hatására olyan önértékelési problémákkal, és olyan, függőségekből eredő defektusokkal küzdenek, amelyeket nagyon hosszú gondozási folyamat tud csak visszaszorítani. Ezek a nők többnyire nagyon erős függőségi viszonyból lépnek ki, mikor ide kerülnek, és általában az első egy hónapban eldől, hogy képesek-e teljesen új életet kezdeni, és lezárni a kapcsolatot a bántalmazóval vagy sem.” - mondja Daskóné Sós Anita. Aki a vízválasztó egy hónap lejárta után marad, azzal kapcsolatban „még csak” odáig jutott el az itt dolgozó, komoly szakmai munkát végző, összesen hat főből álló csapat, hogy az érintettel sikerült megértetniük „hogy amit vele tettek, azt semmilyen körülmények között nem szabad elfogadni. Senki sem érdemli meg azt, bármit is tesz, hogy megverjék, megalázzák, vagy akár a gyermekeit is megverjék, megalázzák.” – mondja a részlegvezető – Ennek felismerésében és a megelőzésben sokat segítene az is, ha a bántalmazókkal is foglalkozna végre valaki”. Képek az otthon lakóiról Az otthon kis lakói: nagyon nehéz lesz nekik az elindulás Fotó: Laborczi Dóra Eddig a felismerésig elvezetni a bántalmazott anyukákat azonban egyáltalán nem egyszerű feladat, igen körültekintő és alapos szakmai munka előzi meg, és követi. „Mikor egy nő éveken keresztül olyan környezetben él, ahol folyamatosan azt erősítik benne, hogy ő egy senki, semmire nem alkalmas, így a gyermekei nevelésére sem, tehát anyaként és nőként sem tud helytállni,” akkor a lelki gondozáson túl rengeteg olyan tanácsadásra is szüksége van, amelyek segítségével képes lesz önállóan háztartást vezetni, a pénzét beosztani vagy a gyermekét következetesen nevelni. A lehetetlen küldetés A legnagyobb gondot többnyire a pénz beosztása okozza, hiszen „akinek soha nem volt a kezében, és soha nem gazdálkodhatott a pénzzel, az nem fogja tudni, hogyan kell bánni vele.” – mondja a részlegvezető. De hogy mennyiből is kellene gazdálkodni? Többnyire családi pótlékból, gyesből, gyedből, és a gyermekek után járó egyéb szociális juttatásokból, ami például egy kétgyermekes anyuka esetében körül-belül 60 000Ft-ot jelent. Ennek 25%-át befizeti az anyaóvóban a lakhatásért (ez egy gyermekes, illetve várandós anyuka esetében 20%), így a maradék 45 000Ft-ból kell megoldania saját maga és két gyermeke étkeztetését, taníttatását és ruházását, valamint ebből az összegből kellene félretennie annyi pénzt, hogy az Anyaóvóban tölthető idő lejártával képes legyen saját lábra állni és akár egy albérletet is fenntartani. Belátható, hogy ez külső támogatás nélkül majdhogynem lehetetlen. Ki óvja az anyaóvókat? Az épületben kialakított egyik, három szobás kis hajlék lakóinak az önellátás szemmel láthatóan jól megy: itt éppen bukta készül, három édesanyára és összesen hat gyermekükre, ők osztoznak itt egy pici konyhán és fürdőszobán. „Most mi vagyunk itt egy család” – mondja Ibolya, aki másfél hónapja érkezett, miután férje 44 évesen életét vesztette márciusban, mivel húsz éve ivott, és végül feladta a szervezete. A férfi édesanyja és testvére életveszélyesen megfenyegették Ibolyát, azzal vádolták, hogy ő „döntötte belé az alkoholt”, hat és nyolc éves lányai pedig „begyógyszerezték” az apjukat. „A kórházban nem engedtek oda az ágyához, ott kellett állnom, mint egy idegen, pedig amíg élt, és részegen átment hozzájuk, folyton hozzám küldték vissza, 18 évig nem is érdekelte őket a fiúk. Aztán megvárták, amíg tisztességgel eltemettetem a férjemet, csak aztán kezdtek el fenyegetőzni. És mivel egy utcában lakunk, a családsegítő tanácsára elhagytam az otthonomat.” A ház azóta is ott áll üresen, ha el tudná adni, „vagy lenne még szocpol”, akkor venni tudna itt egy lakást vagy fenn tudna tartani egy albérletet, de lelkileg nincs még olyan állapotban, hogy egyedül maradjon. Egyébként bármilyen munkát szívesen vállalna, vagy végezne szakképzést, szívesen lenne fodrász például. Juditnak, aki a tésztát gyúrja éppen, nyolcadik gyermeke öt hónappal ezelőtt itt jött világra. Hét gyermeke származik első férjétől, aki 15 éven keresztül bántalmazta, végül már az idősebb gyermekeket is. A gyerekek miatt nem tudott hova mozdulni, mivel elsődlegesen azt tartotta szem előtt, hogy együtt maradjon a család, és nem lehetett tudni, hova „osztanák szét” őket. Akkor telt be a pohár, mikor volt férje a folyamatos bántalmazás és megalázás után „nyakukra hozta új barátnőjét is”, akivel még négy hónapig éltek együtt. Jelenlegi társa az Oltalom Szeretetszolgálat egy másik részlegének lakója, vele és a nyolc gyerekkel együtt szeretnének albérletbe költözni a kikerülés után. A lehetetlen küldetés Ibolya és Judit esetében valószínűleg minden azon fog múlni, hogy találnak-e az itt tartózkodásuk alatt megfelelő – akár egy albérlet fenntartására is elegendő fedezetet biztosító – munkát. A régióban azonban nagyon szűkösek a munkalehetőségek. Hogyha egy anyuka el is jut odáig, hogy képes munkát vállalni (ez általában egy 2-3 hónapos regenerálódási folyamatot követően meg is történik), vagy nem kell otthon maradnia a kicsi gyermekkel, akkor sem biztos, hogy talál munkát. „Sokszor tapasztaljuk azt, hogy a szándék megvan, és az anyuka kézzel-lábbal szeretne menni dolgozni, de vagy etnikai hovatartozása, vagy alulképzettsége miatt egyszerűen nem kap munkát.” – mondja Daskóné Sós Anita A legnagyobb karrier: a parkgondozó Vannak persze sikertörténetek is. Előfordulhat például, hogy a párkapcsolatot sikerül – nem bántalmazott anyukák esetében – annyira megerősíteni, hogy az partnerrel együtt tudjanak később albérletbe menni, ilyenkor a család egyesítése az elsődleges cél. Vagy az Oltalom Szeretetszolgálat egyik nyertes pályázatának keretében juthat olyan kiugrási lehetőséghez egy-egy bentlakó, ami valóban tartós megoldást jelenthet. Jelenleg egy TÁMOP-os pályázat adhat parkgondozói képesítést, ami a tanfolyam elvégzője számára egyben a foglalkoztatást is biztosítja Nyíregyházán, valamint valamilyen „külső lakhatási forma” részbeni finanszírozását. „De hát nem lehet mindenki parkgondozó” – mondja Nagyné Gombos Tünde.